SODA blog

Hello! Ezen a blogon egy teljesen új szemléletű ügynökségcsoport, a SODA Group szakembereinek írásait olvashatod. Ami szerintünk érdekes lehet a kreatív szakmában, a médiában vagy a weben, azt itt megtalálod. Nem fröcsögünk, hanem gondolkodunk. Így írunk mi.

Friss topikok

Címkék

Közösség

Ügynökségeink

OANDER Media

OANDER

Ergonómiai tervezés, User interface design és fejlesztés,
Online üzletfejlesztési stratégia

Webtown Informatika

Webtown

Szoftverfejlesztés, Portálfejlesztés, IT tanácsadás, Rendszerintegráció, SEO

PlotPoint Kreatív

PlotPoint

Filmgyártás, Digitális trükkök, Branding, Copywriting, Outdoor és print kreatív

Clue Communication

Clue PR

Klasszikus és online PR, social media menedzsment, stratégiai tervezés

Kapcsolat

Telefon: 06-1/319-1663

Sajtó: sajto@sodagroup.hu

A kommunikációs szakma Hollywoodba megy

2013.09.04. 16:07 Körömi János

Soós Petra

Tudunk-e olyan témát mondani, amire még nem figyelt fel a mozi világa? Valószínűleg nem. Így van ez a kommunikációs iparral is. A kérdés már csak az: Mennyire láttat reális képet erről a szakmáról a sztárokat felvonultató, sikerfilmeket árasztó ipar?

Három produkció kapcsán keressük erre a választ. Először a hollywoodi ábrázolásba repülünk, majd Európa felé kanyarodva folytatjuk utunkat egy reklámcég életének, majd egy gyászos történelmi esemény kommunikálásának megfigyelésével.


A gátlástalan

A mezőny legerősebb filmje (szerintünk) egyértelműen a Jason Reitman rendezésében készült Köszönjük, hogy rágyújtott! (Thank You for Smoking, 2005). 

Főhősünk, Nick Naylor (Aaron Eckhart) a közönség ellenszenvét kiváltó Dohánykutatási Akadémia szóvivője, akik azon fáradoznak, hogy bizonyítsák: a dohányzás valójában nem okoz függőséget.

A meggyőzés legfőbb eszköze a beszéd, mely az első osztályú PR-es tökélyre fejlesztett adottsága is egyben. Alapelvei egyszerűek és nagyszerűek, hiszen “Az ördög ügyvédjéhez” hasonlóan, számára sem jelent gondot a lehetetlen, esetünkben egy olyan termék népszerűsítése, ami naponta 12.000 használó életét követeli. Két fő stratégiája tehát: “vond kétségbe mások szavát”, illetve “ha helyesen érvelsz, sosem tévedsz”.

A dohányipar egyik célja, hogy az egyébként vitathatatlan valóságot, miszerint a cigaretta igenis káros, ne lehessen bizonyítani, vagy legalábbis ennek elhitetése a fogyasztókkal. Továbbá, hogy a dohányzás legyen “menő, mindenki számára hozzáférhető és okozzon függőséget”. 

A szégyentelen profi lyukat beszél az emberek hasába, csőbe húz, ha kell hátba támad, pörgő nyelvével eltereli a figyelmet az aktuális témáról, de a rákos Marlboro Man hallgatásának megvásárlása sem áll távol tőle.

A film végén a Hollywood által oly szívesen használt fabula értelmében a pimasz szóvivő felmond ugyan, mégis tökéletes példája marad annak, hogy a jó PR-es csodákra képes.

A megtévesztés színtere

Brian De Palma egy berlini reklámcég keszekusza világába kalauzolja nézőket, ahol egy dolog biztos: semmi és senki nem az, aminek látszik.

A Gyilkos vágyak címmel ellátott film megismertet minket a manipulatív, ranglétrán feljebb kúszni vágyó, azonban átütő ötlet híján lévő, örömét mások megalázásában lelő dívával (Rachel McAdams), valamint egy kreatív, ártatlan(nak tűnő) alkalmazottal (Noomi Rapace). Előbbi csőbe húzza utóbbit, a siker kulcsának nevezhető tervét sajátjaként adja el, minek következtében rögtön meg is sajnáljuk szegény beosztottat, ám lehet elhamarkodott döntést hozunk. 

Amennyiben kizárólag erre az alkotásra hagyatkozva alkotunk képet a kommunikációs ügynökségek életéről, könnyen elmehet a kedvünk ettől a szférától, tehát inkább ne tegyük. A film szerint ugyanis egy ilyen munkahely életét a szerelmi háromszögek, kegyetlen hátbatámadások, mások folyamatos megtévesztése és néha még saját magunk becsapása, illúziókba ringatása jellemzi.

Percek alatt egy ördögi körben találjuk magunkat, hiszen a munkatársait sakkban tartó főnökasszony hiába válik a saját játszmájának áldozatává mikor a megsértett kollegina bosszúhadjáratba kezd, a képkockák peregnek tovább. A bábjátékos szerepét azonnal átveszi a soron következő, nincs megállás, kiszállni akkor sincs esélyünk, ha dolgunk végeztével egy kis nyugalomra vágynánk. A cég életében vagy benne van valaki, de akkor nyakig, vagy egy asztal előtt ülve, esetleg néha kávét főzve vegetál, ami valljuk be, nem túl vonzó egy fiatal, ambiciózus személy számára.

De Palma újdonsága végig egy sötét, komor helyet tár fel előttünk, ahol a fizikai erőszak látszik a problémák egyetlen lehetséges megoldásának, amely a karma elméletéhez hűen újabb és újabb gondokat generál. A szereplők előbb-utóbb mind a zsarolás uralta életformában találják magukat, részben mint elszenvedői, részben mint okozói. Optimizmusnak helye nincs, a karakterek nem tanulnak hibáikból, és hiába a nyitott befejezés, a néző a folytatásban sem látja ennek esélyét. 

 

Taktikák harca

Utolsó megállóként utazzunk kicsit a múltba, egész pontosan vissza, 1997-be. A királynő (The Queen, 2006) című film egy hét eseményeit mutatja be, Diana hercegnő halálától a temetésig terjedő intervallumban.

A mozi rögtön két alternatívát is kínál a kérdésre: Mégis hogyan közöljék a tragédiát a nyilvánosság felé?

Az egyik oldalon találhatjuk a királyi családot, akik elzárkóznak a médiában való szereplés minden formája elől. Ennek megfelelően a palotából semmi hivatalos nem kerül ki, még azt sem lehet tudni, tart-e valaki beszédet, hiszen ez magánügy, amire a protokoll vonatkozik, vitának helye nincs!

Újabb probléma merül fel a temetés kapcsán, hűen az előbbi állásponthoz a ceremóniát is privát jellegűnek szánják, hiszen “Minél kevesebb szó esik erről, annál jobb”.

A lakosság értetlenül áll a Helen Mirren játszotta királynő döntése előtt, akit egyébként Oscar-díjjal jutalmaztak a szakmabeliek alakításáért, és véleményét, miszerint undorító ez a hallgatás, nem fél hangoztatni. Ugyancsak vitára ad okot a fel nem húzott zászló, illetve a család Skóciában zajló vakációja. Anglia változást akar, míg a királynő továbbra sem reagál az őt együttérzés hiányával vádoló hírekre.

Ezzel szemben találjuk a frissen miniszterelnökké választott Tony Blair-t, akit a (sajnálatos módon) hírnevét újabban csillogó vámpírként erősítő Michael Sheen testesít meg. A hercegnő még csak egy órája távozott az élők sorából, ám szorgos segítői máris nekifogtak beszédének megírásához.

Álláspontja szerint: Diana, a nép hercegnője, hatalmas népszerűségnek örvendett, ezért engedni kell, hogy a nyilvánosság is osztozhasson a gyászban. 

A mű jól bemutatja, hogy sokszor nem egyértelmű egy esemény helyes bemutatásának módja, több tényezőt kell figyelembe venni, mint gondolnánk.

Arra, hogy ebben az esetben melyik volt a járhatóbb út, választ kapunk másfél óra elteltével, hiszen II. Erzsébet ellátogat a palotához, majd beszédet mond, ezzel visszanyerve népszerűségét. Eközben Tony Blair-t kevés híján hőssé avanzsálták, és a monarchia megmentője szerepben tetszeleg.

A filmet szépen keretbe foglalja a miniszterelnök látogatása, amely során elhangzik egy fontos tanulság, a nép véleménye nagy hirtelenséggel tud változni, erre pedig tekintettel kell lenni.

Mint tudjuk, a mozi világában az eladás a lényeg és ebből a szempontból erősebbek az izgalmas, konfliktusokkal telepakolt filmek, mint egy 90 percnyi cukorsziruppal nyakon öntött mű, azonban az mégis különös, hogy ennyire negatívan tekintenek az alkotók erre a munkakörre. Vagy ez lenne a szomorú valóság? Egyáltalán létezik-e olyan határ ebben a szakmában, aminek túllépése már tényleg erkölcsi bűncselekménynek tekinthető?